Sötét csend honol a hatalmas báltermen. Most magányos, pedig tegnap még
százak nyüzsögtek benne. Belépek, s amint a lábam a padlót érinti érzem,
hogy vonz magához a csendes, magányos sötétség. Ahogy lépdelek: kip-kop
- kopognak ezüst topánkám sarkai, és suhog a hosszú, türkiz báli ruhám
tökéletes reneszánsz pompájában. Az arcomra helyezem a maszkom és
lebegek tovább némán.
Hirtelen felvillannak a reflektorok! Az erős fénytől hunyorítva látom
meg, hogy a hercegem ott áll a terme közepén. Vajon ki az? Most halk,
lágy zene szólal meg, s a fiú táncba hív. Lágyan suhanunk a teremben,
közben van időm alaposan megnézni. Arcán ezüst maszk, finom, szabású,
mélykék öltönyt visel. Pontosan olyan, mintha az én ruhám párja volna.
Sötét, barna szemeiben szinte elveszek, csak a megcsillanó fény vezet.
Pont olyan, mint az enyém.
A zene tökéletes. Harmonikus, mintha valami természeti jelenség volna. Táncolunk, olyan könnyedén, mintha a vérünkben volna.
A zene elhallgat és mi egy picit megpihenünk. Elfáradtunk! Leemelem a maszkját. Hihetetlen, ez Ő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése