A fülledt májusi levegő fojtogató lepedőként telepszik rá a városra,
szürkés felhők borítják az eget, a Nap csak helyenként pislog ki köztük.
Feszültek az emberek, a madarak sem csicseregnek, még a virágok is
összehúzzák szirmaikat, jön a vihar.
Az erkélyről nézek végig a városon. Mintha még a tornyok is összehúzták
volna magukat, félnek a közelgő zuhétól. Virágok édesen súlyos illatát
hordja elém a feltámadó szél, egy kis fecske erőtlenül küzd röptében,
egymagában a város felett. A hajamat is figyelmeztetően cibálja a vihar
előjeleként a szél, de nem hátrálok meg. A fenyegető felhők egyre csak
sokasodnak, hébe-hóba dörög egyet az ég, néha villám cikázik át rajta.
Mentőautó szirénája harsan fel és távolodik el tőle. Ijedten hátrálok
az erkélyajtó felé, fejemben szörnyűséges rémképek villannak fel. Na
nem, ez nevetséges! Holmi kis villám nem félemlíthet meg ennyire!
A forróság után jól esik a hűvös szél, ahogy játszadozva körülölel,
mintha azt mondaná, nyugodjak meg, nincs mitől félnem. A távolban
felcsendül a tejeskocsi gyermeki dallama. Elmosolyodok. Furcsán
beleillik ebbe a groteszk képbe, pedig máskor az idegeimen táncol minden
egyes hangja.
Ismét villámlik, és a dörgés is egyre esősödik. Újból felsikít a
sziréna, de ezúttal méginkább beleremegek az égzengésbe. A szél
feltámad, egy hatalmasat nyög az erkély mellett álló cseresznyefa,
elhalóban még hallatszik a tejeskocsi zenéje. A felerősödő világvége
hangulatnak azonban az első esőcseppek vetnek véget. Felszáll a fülledt
levegő, és a bőrömet érinti az immár csendesen hulló, jótékony eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése