2012. szeptember 23., vasárnap

Dühödt kiáltások




Klikk! Már oly sokadszorra, értelmetlenül kattan a zár, kint vagyok. Aztán lépek párat és üvöltök, ahogy csak a torkomon kifér, és sírok is, folynak a könnyeim. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan letörlöm az arcom és visszafutok a házba. Klikk!  Ezúttal a záródó ajtó kattan mögöttem. Közelítek a világos nappali felé.Tömény a levegő. Édes parfüm, erőltetett vihorászás, sütemények, alkohol szaga tölti meg a házat. Nem bírok belépni a szalonba, ismét kirohanok. Klikk! Újra a napsütéses udvaron vagyok. Meddig csinálom ezt még? Csak be kéne mennem, és egyszerűen nemet mondani. Hát miért nem teszem meg? Mert félek. Félek a haragjától. Belém van kódolva, az agyamba égették tüzes vasakkal, tartozom neki ennyivel. De már hallom ahogy kiált értem. Mennem kell, szorítanak a láncok. Még egy utolsót üvöltök, letörlöm a könnyeket az arcomról ismét és újra nyitom az ajtót. Klikk! Émelyegve lépek a szalonba, szinte látni vélem  a rózsaszín ködöt, amit a sok élvezeti cikk alkot. Kényelmesen ül a karosszékében, kezében egy pohár vörösbor, a rajta átcsillanó napfény játékot vet a falra.
- Sophia! - szólal meg - Még be se mutattalak Mr. Cleveland fiának. Roger, ő a lányom, Sophia!
A megszólított fiatalember feláll. Jól fésült, barna hajú és szemű, enyhén borostás férfiú. Nemesemberhez méltóan, peckes járással jön oda hozzám és kezet csókol.
- Örülök, hogy megismerhetem, Sophia kisasszony! - mondja lágy hangján, közben mélyen a szemembe néz, majd apámhoz szól - Mr. Nobili, miért titkolta ilyen soká gyönyörű lányát?  - tréfálkozik, de bujkál valami komolyság a hangjában. Félelmetes! Nem kedves bók van a szavak mögött, hanem kapzsi vágyak. Estig ülünk ott és jelentéktelen dolgokról társalgunk. Apám a házról mesél, Roger mindvégig engem néz és faggat. Az örökkévalóság pora lepi el a szobát, amíg hatot nem üt az óra és vendégeink távoznak. Jóleső szellő járja át a lelkem, hogy  megszabadulok jelenlétük terhétől. Talán ez kavargott mindvégig a levegőben is, ugyanis végre felszáll a nehéz köd és esni kezd a szürke eső. Csengetnek. Vacsora. Most az oly csendes ház magányában csak ketten ülünk az étkezőben, hallgatjuk, ahogy az óra  ketyeg és farkasszemet nézünk a félelmeinkkel. Már három éve nem beszélgetünk az asztalnál- A halál baljós árnya lebeg felettünk, csendben fogyasztjuk el az ételt, majd kölcsönös udvariassággal, a formaságoknak eleget téve visszavonulunk saját kis birodalmunkba. Ő a földszintre, én az első emeletre. Ahogy megyek fel a lépcsőn a fordulóban megpillantom a portrét. Hollófekete hajú, porcelán bőrű, nemes arcú szépséget mutat. Szája halovány, elegáns mosolyra húzódik, apró ráncok gyűlnek köré. A vastag, mahagóni kereten apró aranytáblácska mutatja nevét.Mair Amelia Warwick. Egy percig elidőzőm előtte arra gondolva milyen jól is állt neki ez a méregzöld ruha.
- Sose hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor már csak a képedet nézem válaszra várva...anya! - suttogom neki. Szívszaggató fájdalom hasít belém, mint mindig, ha ezt a képet nézem. A tudat, hogy már nincs köztünk felemészt- Ennél már csak apám viselkedése dühít jobban. Feladott mindent, ami ehhez a világhoz köti őt. El akarja adni a villát mindenestül. Gyáva féreg módjára menekül, fél küzdeni, elvág minden szálat, ami még ehhez a romlott világhoz láncolja! Szánalomra méltó!
Egy óra elteltével átöltözve, higgadtan sétálok át a szalonba. Csípős, kora őszi este van, a kandalló lángjai vígan lobognak. Apám ott ül a karosszékében, valami ódon könyvet olvas. A borítóján arany betűkkel a Malory név díszeleg. Valami hajdanán élt író volt, aki a kelta mondákkal foglalkozott. Vékony, ezüst keretes szemüvege mögül éppen csak felpillant, amikor a szobába lépek. Folytatja az olvasást. Én némán leveszek a könyvem a fotel mellett álló kis asztalkáról és lekuporodom a báránybőr szőnyegre, közvetlenül a kandalló elé. A zöld, bársony borítású könyv gerincét ezüstös betűk díszítik. Jane Austen: Értelem és érzelem Remek olvasmány, a nehézkes nyelvezetétől eltekintve. Ám ma sehogy se akarnak értelmet nyerni a szavak a fejemben. Üres tekintettel bámulom a lángok táncát, közben megannyi problémán töprengve. Dühít apám, aki itt ül, karnyújtásnyira tőlem, mégis távolinak érzem. Nem szólt, csak falakat emelet lassacskán maga köré, hogy elzárkózhasson a fájdalom elől.
- Sophia! - szól hozzám váratlanul, és leteszi a könyvét - Szeretném ha minél hamarabb hozzámennél Roger Cleveland-hez.
- Komolyan ezt gondolja, apám? Ez lenne a helyes? - hebegem döbbenten percek múlva. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy tiszteletteljesen válaszoljak.
- Roger rendkívül jómódú, kifinomult úriember. Hamarosan házat is vesz Derby-ban. Egy három emeletes, modern villát nézett ki, amihez hatlovas hintó is dukál. Csak háziasszonyra vár. Emellett szép jövedelme garantálja az élete végéig az előkelő életmódot is. - magyaráz komolyan - Valamit az irántad érzett erős vonzalma se elhanyagolható. Összességében azt hiszem minden okod megvan a boldogságra, hiszen én közel se tudnék ilyen fényes életet biztosítani, amikor elhagyjuk Hamsworth-ot.
Szinte remegtem dühömben. Hát tessék, már velem se akar érintkezni! Végleg feladná életét! Ráadásul annak a rémes Rogernek akar odaígérni, akibe egy csepp tisztesség se szorult. Öntelt, kapzsi alak. Egyetlen jó tulajdonsága jóképűsége, meg a hatalmas vagyona, bár azt se önmagának köszönheti.
- Édesapám!Mindössze 19 éves vagyok, s Mr. Cleveland már 32. Nem tartom túl jó partinak se. Kérem, kérem gondolja át még egyszer! - feleltem olyan higgadtan, ami csak tőlem tellett - Ami pedig Hamswortot illeti, szomorúan hallom, hogy így lemondana róla.
- Nincs más választásom. Sophia, kérlek érts meg! - felelte bágyadtan.
- Anyám miatt van ez az egész, jól tudom! - kiáltottam dühösen. Elviselhetetlen volt lemondása - Már másfél éve így megy!Megállt ön fölött az idő, édesapám! Elzárkózott, összeomlott, feladott mindent, ami kedves volt valaha önnek! Nem vigasztalt sem a temetésen, sem utána! Önmagát sajnálta, amiért idejekorán elragadtál öntől anyámat! Meg se próbált felállni, újrakezdeni! Nem kértem, hogy házasodjon újból, csak, hogy engem ne hagyjon magamra. Egyedül küzdöttem az életemért! Nem volt, ami erőt adjon, csak William próbált segíteni az elmúlt nyáron. Itt volt három teljes hónapig és apámnak fel se tűnt, hogy szeretem! Ahelyett, hogy marasztalta volna inkább elküldte, és helyette Cleveland-éket hívta, hogy vegyék a házat, a drága Hamswortot, a egyetlent, ami anyámra emlékeztet! Benne van a levegőben az emléke, a park fáiban a mosolya, az ablakokban a tekintete és minden egyes bútor az ő érintését hordozza! Soha nem szabadna elhagyni ezt a helyet!
Mire befejeztem arcomon már patakokban folytak a könnyek, hangom rekedten csengett a kiabálástól és kiviharzottam a szobából tűzbe lökve könyvem. Hangosan sercegve égett a díszes borítás, lassan az utolsó szavak is szénné váltak a papíron. Gyorsan átöltöztem és kirohantam a házból. A fejembe csaptam a lovaglósapkát,a mi azon nyomban leesett, de nem törődtem vele. Már hajnalodott. Az istálló felé futottam, ahol felpattantam hófehér lovamra, Hercegre és vágtatni kezdtem, keresztül a hatalmas parkon. A monumentális tölgyfák ágai arcomat karcolták sekély sebeket vágva bőrömbe. Minden feszültséget ki akartam adni magamból, így sikítottam is, teljes erőből. Izzottak a hangszálam a torkomban, őrültnek tűnhettem bárki számára, aki hallott. Lassan pedig el is hittem magamról. Ez volt az első alkalom, hogy szembeszálltam apámmal. Bátornak éreztem magam, ebben a pillanatban mégis remegtem a félelemtől. Mi van, ha nem változtatja meg a véleményét? Mi lesz ha minden erőfeszítésem reménytelennek bizonyul?
Két órát lovagolhattam, már nem a hajnal vöröslött az ég alján, hanem a ragyogó nap mutatta képét a kristálytiszta ég közepén öntelten. Elhatároztam, hogy visszamegyek és szembe nézek a következményekkel. Leszálltam az istállónál a kifulladt Hercegről és köszönetképpen megpaskoltam a nyakát. A tegnapi esőtől még sáros talajon baktattam a kastély felé kialvatlanul. Mielőtt beléptem volna üvöltöttem egyet. Mintha elszakadtak volna a hangszálaim abban a pillanatban. Égető fájdalom volt a torkomban, de megpróbáltam nem törődni vele. Klikk! Kattant mögöttem a zár jól meg szokott hangja. Levettem a lovaglócsizmámat és otthagytam az ajtóban. A szobámba siettem. A képnél azért most is megálltam.
- Szerinted helyesen cselekedtem, anya? - kérdeztem tétován tőle. A szívem mélyén éreztem, hogy hamarosan választ kapok. Fent forró fürdőt vettem, felöltöztem abba a bordó ruhába, amit utoljára kaptam anyámtól. A hajamat csinos kontyba fogtam és reggelizni mentem. Úgy éreztem mindez most erőt ad, mintha ő lenne velem. Nem kis bosszúságomra az étkezőben apám mellett a teljes Cleveland família is várt.
- Jó reggelt, Sophia! - köszönt apám. Hangja közönyös volt, mintha mi sem történt volna. A társadalom béklyói kötötték. Roger felállt, kezet csókolt és hellyel kínált. Szinte hányingert éreztem tőle.
- Hát akkor mi megyünk is, Arthur! - szólt Mr. Cleveland és feleségével együtt felállt - További jó étvágyat! Rorger, te maradhatsz, ha Mr. Nobili megengedi.
- Roger várakozón pillantott apámra, aki beleegyezően bólintott. Ennek örömére ő nyomban mellém szegődött és hosszasan ecsetelte milyen remek idő van a sétához, és reméli megtisztelem a társaságommal egy röpke út erejéig a parkban. Nem mondhattam nemet. Délig sétáltunk, ám szerencsére az ebédet bent fogyasztottuk el. Nem örülhettem ennek sokáig, mert még utána is igényt tartott társaságomra, és ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt a parkban uzsonnázzak. Csak ezután indult haza.
- Remélem legközelebb is ilyen kellemesen töltjük időnket és majd megcsillogtatja azt a híres lovaglótudását is.
- Ne aggódjon, biztos lesz rá alkalom. - feleltem bágyadtan - De most, ég Önnel! - búcsúztam. A fáradtság ólomként nehezedett a vállamra. Már két napja nem aludtam. A szobámba lépve rögtön lerogytam az ágyra és csak a vacsorára hívó csengő szavára ébredtem fel. Zúgott a fejem a kialvatlanságtól, még jobban, mint előtte, de lementem vacsorázni. Szokás szerint csendben, rettegve minden apró nesztől fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd visszavonultunk szobánk oltalmazó magányába. Egy óra elteltével a szokásos rutin szerint mentem le a szalonba, ahonnan vidáman szólt a tűz sercegése. Ez eszembe juttatta mi lett a könyvemmel, de mégsem fordultam vissza.
A szobába belépve apámat pillantottam meg, amint elgondolkodva bámulta a lángokat ügyet se vetve jöttömre. Közelebb érve vettem csak észre, hogy éget valamit. A szerződés volt az. Halk, meglepett sikkantást hallottam, mire ő rám nézett, fáradtan elmosolyodott és azt suttogta:
- Köszönöm lányom, köszönöm!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése